F7-kor reggeli, 7kor indulás... A gyaloglás tempója elég feszített volt, ha megállt az ember fényképezni már rohanni kellett a többiek után. Ez csak azért volt furcsa, mert előzetesen azt mondták, hogy állat- meg növénynézegetés is lesz, ehhez képest rohanás volt, állatok nem. A fölfelé mászás elég kemény volt, pedig csak 300 m volt a szintkülönbség, és iszonyú meleg volt, ami elég meglepő -de legalább változatosság- az eddigi fázáshoz képest. Az első etap végén jó kis emelkedő következett, ami a párás melegben, a keskeny ösvényen fölfelé elég húzós volt... Viszont utána pihenő következett, ami nagyon vicces volt: függőágyak voltak kikötve a büfé mellett, meg egy szegény kismaki :) Meg volt egy Picuro nevű állatka, bár arra nem jöttem rá, hogy ez a neve vagy a fajtája volt. Ő egy elég nagy testű rágcsáló féle, akit felraktak a turisták kedvéért egy kis fa könyöklő asztalkára, és kukoricát szórtak neki, hogy maradjon is. De amint elfogyott a kukorica Picuro már ugrott is le. Ehhez hosszan rákészült az asztal szélén, majd hattalmas puffanással földet ért, és elkotort a ház felé. Ilyenkor a gazdája kiabálva előkereste, megfogta a grabancát, és visszarakta az asztalkára. Aztán, hogy inni is kapjon a gazdája kezébe (mancsába) nyomott egy kulacs-szerű üdítős pillepalackot, amiben nemrég még vmilyen édeskés üdítőital lehetett. Picuro ezt próbálta belőle kinyalogatni, csakhogy szegénynek nincs nyaka, ezért az utolsó cseppeket már nem bírta kicsalogatni...
Na ekkor jöttem én: megemeltem neki a cuclit, és úgy ki tudta nyalogatni a végét is :) Annyira cuki volt!!! :)
A másik meg a kismaki; na az mondjuk nagyon rossz volt: ellopta a "tips for Picuro" feliratú dobozban lévő pénzt, kikötötte, majd összebogozta a cipőfűzőket, szóval nyughatatlan volt. Viszont felmászott az ember karjára, és olyan jó érzés volt a szőra, ahogy csiklandozta a karomat! A farkával is kapaszkodott, le sem lehetett vakarni. Aztán Attila elkezdte behetgelni, és akkor még kicsit agresszív is lett, viszont vett neki banánt a tulajtól, aminek megrágta a végét, de a belseje nem kellett neki. A kedvencem az volt, mikor bungee jumpingolt: a derekán lévő kötél egy hajlékony botra volt kikötve, és nekifutott, hogy úgy ugorjon el, hogy elhúzza a botot, és így elérje a levelet, amit akart :) Én a megsimogatása után kézmosás nélkül megettem egy narancsot, és sajnos csak utána jöttem rá, hogy mit tettem: szinte már láttam magam vérhassal feküdni a kórházban...
Ezután a pihenő után olyan szakasz következett, amhol az út egy része valódi inka ösvény volt, egy folyó völgyében, a szakadég szélén, a hegyoldalban vezetett. Itt tovább szakadt rólam a víz, viszont a látvány csodás volt.
Én rövidgatyában mentem, aminek sajon az lett a következménye, hogy a lábam egy merő szúnyogcsípés lett, és 1-2 úgy bedagadt, főleg a hátsó térdhajlatomban, hogy nem tudom tőle behajlítani a lábamat. És inkább fáj, mint viszket. Igaz, hogy Attilának még be is lilult, minthe megverték volna... gondolom vakarta szépen. Ezek a szunyik kisebbek, és nem zümmögnek, így észre sem veszi őket az ember. Az egyik legnagyobb hiba volt nem helyi szúnyogrisztót használni.
Ebédelni a folyó partján álltunk meg, ahová iszonyatos pókhálók alatt sétálgatva ereszkedtünk le. Életem egyik legnagyobb feelingje volt, mikor ebéd után bevetettem magam a függőágyba, lerúgtam a bakancsot, közben szól a Bob Marley... nehezen akaródzott a jó kis alvás után újra elindulni.
Du. tisztára Myst-es tájakon jártunk a folyó vonalát követve, míg el nem értünk Santa Teresa-ba a fürdőbe. Meglepően kulturált volt, és -ellentétben az először betonnal kiöntött medencéjű, majd apró kockás mozaikkal felváltott egerszalóki medencékkel- kavicsosan hagyták a medence alját, és fekete, természetes kő volt a partján. Nem volt korlát se, meg semmi sem körben, a lépcsőt csak úgy lehetett kiszúrni, hogy ott üldögéltek az emberek. Képeket nem mertem csinálni, nehogy valakinek megtetsszen a gépem, így is féltem beadni a csomagmegőrzőbe.
Jól esett elnyúlni a meleg vízben, becsukni a szemem, és hallgatni azt a totális bábeli zűrzavart, ami körülöttünk volt. Hamar besötétedett, így kicsit szétszéledtünk, és egyedül voltam, mikor kimásztam a nagy medencéből megnézni, hogy hol tusolnak az emberek. Már akkor hallottam a "hangokat", amik egy a lépcsőn ücsörgő csoport felől jöttek, de arra nem számítottam, hogy belém szeret egy igazi inka :)
Mikor visszamásztam a vízbe utánam jött, és leszólított, én 3 perc után túl voltam a teljes spanyol szókincsemen. A srác szép volt, magas, szélesvállú. Idegenvezető volt, egy amerikai házaspárt gardírozott, akiknek a férfi tagja hamar meg is jelent. Igazi amcsi módjára rettenetesen örült, mert ő még soha nem beszélgetett igazi magyarral, ezt ki is kiabálta a feleségének, aki ott fésülködött a medence partján, az emberét keresve (ők ott kempingeztek a fürdő területén). Ekkor az inka, az amcsi és közöttem elkezdődött egy hihetetlen párbeszéd: párhuzamosan beszéltünk angolul és spanyolul, a felszínen Európáról meg Peruról, az utunkról, de közben -szimultán- az inkával valami egészen másról is...
Mindenképp szerett volna velem este összefutni vmelyik helyi dizsiben.
Ezután hihetetlenül kényelmetlen kisbuszokkal betaxiztunk a városba - ilyen lepra helyen én még életemben nem voltam. A szállás olyan volt, mint egy börtön, a szaga is olyan volt, színtiszta macskahúgy, a szoba nem is szoba volt, hanem egy cella, aminek hullámpalával be van tapasztva az ajtaja, és be lehet lakatolni. Közös zuhany, közös WC, közös csap... A túra árát tekintve ez elég felháborító volt, egy sátorról álmodoztunk a fürdőben... Vacsora után (a változatosság kedvéért quinoa leves és lomo saltado) este tényleg bemenetünk egy dizsibe, ahol büdös volt és nem volt senki, majd inkább beültünk egy másik bárba. Nem volt vmi nagy hangulat, mindenki fáradt volt, csak nem volt kedvünk józanul befeküdni abba a "szobába", inkább ittunk 1-2 Piscot... aztán még Bandit berángattam hazafelé egy másik dizsibe, ami spanyolokkal volt tele, de 2-3 szám után eluntuk, inkább a macskapisi...
Az inkával nem találkoztam.
